Marxtőkéje / Nemzeti Színház; Országkórus – I. rész: A remény /

Örkény István Színház /

Mindkét előadás alkotói keresik a feloldást, a reménysugarat.

Csak az a színház jó, amelyik értelemre és érzelemre is hat. El sem tudom képzelni, hogy érzelmek nélkül, csakis hideg ésszel, számítással-elemzéssel üljek végig egy előadást, de felesleges időtöltésnek tartom azt is, ha a látottakon-hallottakon nem kell gondolkodnom, hanem elég, ha szabadjára engedem az érzéseimet, és röhögök, meghatódom, megdöbbenek, megijedek, andalodom – mindig az aktuális hatásnak megfelelően.

Persze a két dolog egy előadásban vegytisztán sohasem válik el egymástól, de az is biztos, hogy kevés olyan színpadi alkotást láttam, mint a Nemzeti Nagytőkéje, amely folyamatosan, sokáig, minden pillanatában felfokozott intenzitással egyszerre és egyaránt követeli tőlem a kognitív és affektív képességeim csúcsra járatását. És még szerintem így is a rám zúduló információk kb. 10-20 százalékát tudhattam befogadni, minimum 80 százalékról lemaradtam. Úgyhogy, aki lágyan andalodni vágyik, ne a Marxtőkéjére váltson jegyet.

Marxtőkéje / Rátóti Zoltán és Vecsei H. Miklós / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az sem könnyű feladat, hogy a befogadott 20 százalékból következtessek arra (100 százalékból még nehezebb volna), hogy ezzel az egésszel mi is lehetett az alkotók célja. Van itt talán valami rejtett üzenet, amelyről szintén lemaradtam volna? Annyi természetesen követhető (fénnyel, hanggal, csönddel gondosan ki is van emelve a hét alkalom), hogy a János apostol látomásaiból jól ismert hét pecsétet a Bárány (vagyis Jézus) a kis Leány képében feltöri, hallhatók, láthatók mennydörgésre, villámlásra, földindulásra utaló jelek is, talán még a hét trombita felhangzásának elő zenéje (vagy már trombiták?) is megszólal, de a nagy kérdések – legalábbis számomra – nyitva maradnak. Hogy tudniillik tényleg vége a kegyelem időszakának, Jézus közbenjárói tevékenysége a bűnbocsánatért bevégeztetett, kiválasztották Isten arra érdemes, elpecsételt gyermekeit, és eljött a Föld, vele az emberiség történelmének a vége? Logikusan főleg ez utóbbira nehéz gondolni, mert ha mindennek vége volna, hogy néznénk mégis színházban előadást? Nyilván Vidnyánszky Attila rendező „csak” valami olyasmit akar mondani, hogy bűnben, háborúkban, perverz diktátorokban, tömeggyilkosságban, válogatott szörnyűségekben, istentelenségben az emberiség mára már olyan kiemelkedő teljesítményt abszolvált, hogy minderre válaszul: közel a végítélet.

Részemről nem érzem arra hivatottnak magamat, hogy e feltételezés igazságát, lehetséges realitását megítéljem, azt sem tudnám eldönteni, hogy Isten haragja, vagy az emberiség kollektív idiotizmusa miatt fog-e előbb (vagy utóbb?) bekövetkezni a világvége. Vagy esetleg e két tényező egylényegű? Bevallom, engem jobban foglalkoztatnak a kis kérdések. Például az, hogy mi köze van Karl Marx A tőkéjének a végítélethez. Annyi mindenképpen, hogy minden mindennel összefügg, és az is igaz, hogy az emberileg sem makulátlan és nem is gusztusos német filozófus tanainak sok-sok áttétellel közük van például Sztálin rémtetteihez. De az is biztosnak látszik, hogy a történelem világszínházában mindig kéznél van a második, harmadik, sokadik szereposztás, a népirtó diktátorok úgyis találnak maguknak eszmei alapot, ha nem Karl, akkor egy Jürgen, egy Hans, egy Béla vagy egy Oleg munkásságában.

Marxtőkéje / Rátóti Zoltán, Vecsei H. Miklós, Rácz József, Fehér László és Köleséri Sándor / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Vidnyánszky Attila – ő maga nyilatkozta – a színészekkel (és nyilván nagymértékben Szabó Réka dramaturggal) közösen állította össze vendégszövegekből (Marx, Engels, Lenin, Sztálin műveiből és levelezéséből, újmarxista idézetekből, valamint Józsa Péter Pál Agón című darabjából) a négyórás előadás temérdek szövegét (egyfolytában, gyorsan és sokat beszélnek a színészek). A diktátorok csapatában Lenin, Sztálin és Hitler mellett helyet kap Rákosi Mátyás is, mindannyian végletekig abszurd karaktert kapnak, Leninként Rácz József szinte végig magas hangon, hisztérikusan visítozik, nem csak ettől: bravúros az alakítása, Sztálint és Hitlert Fehér László adja, felejthetetlen a fizikai színházi, táncos átalakulása egyikből a másikba, Rákosi megjelenítése már önmagában beszédes, Köleséri Sándor, törpenövésű vendégművész játssza kitűnően.

Hozzájuk képest Rátóti Zoltán (Marx) és Vecsei H. Miklós (Engels) konszolidált, de igen ellentmondásos polgári karaktereket jelenít meg, mindketten nagyon sok, egyenletesen jó minőségű színészi munkát végeznek. Bordás Roland Ügyészként szintén főszereplő, játékában, kommunikációjában, akcióiban ő is sok-sok abszurditást, extrémitást vonultat fel. Nyilván nem véletlen, hogy a darabban normális ember csak a nők között található. Varga Klári m. v. személyisége és játéka egyaránt elbűvölő, Marx feleségét, Jennyt játssza, mindhárom lányukat  Jennyt, Laurát és Eleonórát Tabajdi Anna e. h. adja – színesen, bölcsen, kitűnően. Ha már egyetemi hallgatók, nem tudom kihagyni Ficsor Milánt, aki a Diák és költő szerepében a vége felé a páratlanul ügyes Görcsölök-monológjával valóságos csodatévő hősként ébreszti fel a már igencsak fáradó figyelmemet.

Országkórus / Vajda Milán és Hajduk Károly (a fotó a nyílt próbán készült) / Fotó: Horváth Judit

Kifejezetten becsülöm Vidnyánszky Attilában, hogy a két héttel a választások elé időzített bemutatójában teljes mértékben elkerüli még a bujtatott pártpolitikai utalásokat is. A nagyon szétterülő, sokféleképpen részletezhető, halmozott, nehezen fókuszálható művészi mondandójának szellemisége, a belőle áradó világnézet teljesen egyértelmű, a vallás, a hit, az erkölcs mellett teszi le a voksát, szemben a tőke hatalmával, az érdekében indított háborúkkal, az embertelen, folytonos haszonelvűséggel, a valódi értékeket háttérbe szorító fogyasztói szemlélettel. Előadása tükröt tart elénk, láthatjuk benne a világunkat, borzalmas a kép. Nem elsősorban a diktátorok és a korrupt, erkölcstelen politikusok rémtettei miatt, hanem a lassan már nem is követhető, perverz abszurditás miatt, ahogyan ez a mostani világunk szerveződik. A látlelet nemcsak a 19. és 20. századra vonatkozik, hanem napjainkra is, és nemcsak a világra, hanem a mi országunkra is. Mert a mi hazánk is így működik, vita tárgyát csak az képezheti, hogy kik ártottak többet neki.

A színház hatása – értelemre és érzelemre – nem áll meg egy dátumnál vagy országhatárnál. A Marxtőkéjében kisebb, névtelen szerepekben magyar ajkú, mai öltözetű alakok játszanak, akcióznak, szenvednek, bűnöznek és örülnek, ha van rá okuk. Vidnyánszky Attilát már a témaválasztása miatt előzetes támadások érték jobbról-balról. Nem akarok ennek folytatásához ötleteket adva hozzájárulni, de szerintem ugyanerről, a Marxtőkéjében megjelenő ország-világról beszél például Krasznahorkai László is, amikor azt mondja, hogy Magyarország egy elmegyógyintézet, ahol a betegek orvososdit játszanak. A nyilvánvalóan szintén abszurd elemekkel operáló kijelentésére hamar meg is érkezett igazának egy ékes bizonyítéka: egy szakmailag inkompetens operaigazgató szükségét érezte, hogy a magyar nyelvről kioktassa a Nobel-díjas írót. Nem újdonság az ilyesmi a történelemben, Sztálin például nyelvészeti tanulmányokat írt, nyelvtudós is volt, mert egy napon felébredt, és úgy döntött, hogy az lesz.

Országkórus / Terhes Sándor és Takács Nóra Diána (a fotó a nyílt próbán készült) / Fotó: Horváth Judit

Bevallom, kilépve a Nemzeti épületéből, azt tervezgettem, hogy kipihenendő a Marxtőkéjét, két hétig csak Walt Disney-filmeket fogok nézni, de már magamban sem bízhatok: másnap elmentem az Örkény István Színház Országkórus című bemutatójára, amelynek az első, A remény című felvonását Kiss-Végh Emőke írta, és Ördög Tamás rendezte. Már e két név és a koprodukciós partner Dollár Papa Gyermekei sem andalító tündérmesét ígért. Ez a kb. kétórás egyfelvonásos is a mi hazánkról szól, csak nem történelmi alakokat felidézve, bibliai párhuzamok révén fest fel intenzíven totális világtablót, hanem az egyszerű emberek hétköznapjaira fókuszál. És nem a szépséget, a megdicsőülést, a tragikumban is a halotti pompát keresi, hanem a látszatra rondát, visszataszítót, gusztustalant emeli ki. Van, aki eleve az egyik megközelítési módot kedveli, van, aki kifejezetten a másikat, de ez a lényegen nem változtat: az emberi életminőségünk, a kommunikációnk, a közérzetünk, a kultúránk vészesen silányul, a sanszunk a tartalmas, értékes életre egyre kevesebb. Könnyen juthatunk felszínes tudáshoz, de ez a lehetőség csak ront rajtunk, ha még nem keveredtünk háborúba, fegyver nélkül öljük leleményesen egymást. Kicsit sem tartom erőltetett belemagyarázásnak az alábbi összefüggést: a Marxtőkéjében megnézhetjük, hogy a betegagyú diktátorok hogyan, milyen jogra és elméletre hivatkozva teszik tönkre a világot, A reményben meg abba a folyamatba pillanthatunk be, amelyben az egyén – szintén implicite jogokra és elméletekre hivatkozva –, tönkreteszi önmagát.

Mindkét előadás alkotói keresik a feloldást, a reménysugarat. A Nemzetiben a hit és az erkölcs világjobbító erejét villantják meg újra meg újra, az Örkény – Dollár Papa Gyermekei-produkció a mélyben bujkáló emberi jóságra, a gesztusokra, a megértésre, egy-egy ölelésre teszi a voksát. Normális országban az emberek között nem szít ellentétet, gyűlölködést, utálatot az, ha valaki másik útra, megoldásra, pártra szavaz (ez csak az elmegyógyintézet ápoltjaira jellemző). Abban is hasonlóságot, sőt, egymással közösséget mutat a két előadás, hogy A reményben is kitűnő színészek zseniálisan játszanak.           

 

Marxtőkéje

Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Szcenikus: Tóth Kázmér. Dramaturg: Szabó Réka. Zenei munkatárs: Gulyás-Szabó Gábor. Videó: Gombos Ágnes. Ügyelő: Ködmen Krisztián, Lencsés István. Súgó: Strack Orsolya. Rendezőasszisztens: Trimmel SándorÁkos. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Szereplők: Rátóti Zoltán, Varga Klári m.v., Tabajdi Anna e.h., Vecsei H. Miklós, Rácz József, Fehér László, Köleséri Sándor m.v., Kristán Attila, Battai Lili Lujza, Bordás Roland, Herczegh Péter, Juhász Péter, Ficsor Milán e.h., Holló Patrik Albert e.h., Bognár Bence, Krauter Dávid, Jakab K. Tamás,  Winkler Tamás Ábel, Schneider Bodza. Zenekar: Kovács Zalán László m.v., Kovács Zalán Sándor.

Nemzeti Színház, 2026. március 27.

 

Országkórus – I. rész: A remény

Író: Kiss-Végh Emőke. Rendező: Ördög Tamás. Dramaturg: Varga Zsófia. Látványtervező: Izsák Lili. Művészetközvetítő: Milovits Hanna. Asszisztens: Veres Emőke. Ügyelő: Mészáros Csilla. Súgó: Sütő Anikó.

Szereplők: Vajda Milán, Hajduk Károly, Znamenák István, Takács Nóra Diána, Kiss-Végh Emőke m.v., Terhes Sándor, Csákányi Eszter, Kövesi Zsombor, Bíró Kriszta.

Örkény István Színház,2026. március 28.