Marius von Mayenburg: A kő – Pesti Színház;

…az egykori bűneiket titkolják, elfelejtik, hazugságokat adva tovább, amire a következő generáció a maga világképét, identitását építi.

Kissé még mindig különös egy helyzet, amikor a kritika pár nappal a premier után jelenik meg, ám az olvasó már régóta ismerheti az előadást – online. Michal Dočekal rendezését decembertől ugyanis már láthatta a közönség a covid miatt virtuálissá váló Pesti Színházban, most pedig élőben is bemutatták a teátrumban.

A médiumok összehasonlításának az elmúlt évben számtalanszor letudott feladata ezúttal másra hárul, én csak a húsvér verziót láttam, de kétségtelen, hogy a kortárs német drámaírók egyik legismertebbikének, Marius von Mayenburgnak a szövege így is elég sok gondolkodni valót hagy maga után. Az előadásban könnyen ráismerhetünk a populizmus vagy a menekültkérdés egyes aspektusaira. De A kő nem egy puszta látleletet ad, nem is aktualizál, sőt a történet csupán a múlt évezred végéig tart, tehát napjainktól még messze vagyunk. Mayenburg problémafelvetése azonban nem is lehetne maibb a migrációs és klímaválság közepette: átérezhetővé teszi, hogy miért nem viseljük gondját annak, akivel a házunkon, országunkon, bolygónkon kéne osztoznunk. A végkövetkeztetése pedig meglehetősen fájdalmas.

Telekes Péter és Nagy-Kálózy Eszter / Fotók: Dömölky Dániel / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala

A második világháborútól a ’90-es évekig követjük egy német család három generációjának sorsát, amely összefonódott egy házzal. Witha (Nagy-Kálózy Eszter) és Wolfgang (Telekes Péter) menekülő zsidóktól kapják meg egy alku révén az akkor elegáns villát. Később a férfi meghal, Witha és addigra kamasszá cseperedett lánya, Heldrun (Szilágyi Csenge) menekülni kénytelen, és a szocializmus alatt három szegényebb család költözik be a helyükre. A ’90-es években már három generáció nő tagjai szerzik vissza a házat, köztük Heldrun lánya, Hannah (Antróci Dorottya) is. Ám hamarosan kiderül, hogy ismét van valaki (Majsai-Nyilas Tünde), aki jogot formálna az ingatlanra, a saját történetét, a saját igazságát hangoztatva. Nem jön létre azonban ezúttal sem valódi párbeszéd: a szereplők az egykori bűneiket titkolják, elfelejtik, hazugságokat adva tovább, amire a következő generáció a maga világképét, identitását építi. És miközben a szörnyű igazságok a kollektív elfojtás alól szükségszerűen felszínre törnek néha, a családtagok ezt nem tudják feldolgozni: elvesztenék önképüket és ezzel szimbolikusan összefüggő, vélt tulajdonjogukat a házra. Apró, de tökéletesen kifejező motívum ebben a tekintetben a csokoládé: egy hazugság miatt rajong érte az egyik szereplő, de ez a hamis eredetű vágy mégis annyira valódivá válik, hogy elárulja érte a nagyapját.

Mayenburg a ház és a család egyes korszakait rendkívül rövid, párperces jelenetekben, az évtizedek közötti folyamatos oda-visszaugrásokkal mutatja be, párhuzamosan kibontva az egyes idősíkokat, reflektáltatva azokat egymásra (ez a fajta sajátos és rendkívül izgalmas dramaturgia jelent meg például a Lángarcban is, igaz, ott kronologikusan haladtunk előre). A pillanatnyi jelenetek benyomásokat adnak egy-egy időszakról, hogy azután azokat tovább szőve, egyre több és brutálisabb titkot tárjon fel fokozatosan.

Nagy-Kálózy Eszter és Szilágyi Csenge

Rendezői szempontból adta volna magát valamilyen absztraktabb vizuális megjelenítés, amelyben könnyebb a váltásokat megcsinálni, különösen, mert a legtöbb jelenetben már pusztán a megjelenő szereplők alapján lehet tudni, hogy melyik generációt, melyik korszakot látjuk. Michal Dočekal rendező Katerina Stefkova jelmeztervezővel, ha csak jelzésértékűen is, inkább a realizmust erősítette, ezzel tovább bonyolítva a gyors váltásokat. A színészek korhű ruhadarabokat váltanak magukon a jelenetek határán, gyakran a nézők előtt, ezzel is átfolyatva egymásba az idősíkokat: egy kardigán felvételével negyven évet öregszik az egyik szereplő, vagy egy paróka levételével tizenötöt fiatalodik a másik. Ezzel némileg a néző szájába rágják, amit a játékból és a szövegből is értett. Tény azonban, hogy a ruhák egyébként is jelentőséggel bírnak Dočekal esetében: az egyenruha vagy a fekete estélyi felöltésével például a szereplők saját identitásukat is felvállalják az előadás egy-egy csúcspontján.

Martin Chocholoušek díszlete ehhez a vibráláshoz képest steril, a kőszürke árnyalatokban játszó márványban házat jelképező nagy fafelületet látunk, amely megfordulva, egy (megintcsak kissé szájbarágós) időkerékké válik. A színpadkép üressége kétségkívül kapcsolódik az előadáshoz, nemcsak mert nagyobb teret ad a képzeletnek, hogy a folyamatosan változó berendezést oda képzelhesse a néző, hanem mert a ház az előadásban ugyan egy szilárdan álló jel, amelynek a jelentése azonban gyorsan elillan egy-egy évtized elmúltával, amikor a falak már más jelentést hordoznak (hasonlóan a címadó kőhöz, amelyet a házban ástak el és különböző történetek kapcsolódnak hozzá). Minden interpretáció mellett azonban, bevallom, az egész színpadkép műviségében kifejezetten csúnyának tűnt számomra, tény, ebben talán az is közrejátszott, hogy a harmadik sorból nem volt teljes rálátásom az előadásra.

Hegyi Barbara és Nagy-Kálózy Eszter

Amit viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy az időugrások látványos lehetőséget adnak a színészek virtuozitásának megmutatására, ez Nagy-Kálózy Eszter esetében volt a leginkább igaz: ő játssza végig a legnagyobb „időtávot” a fiatal feleségtől az idős nagymamáig. Legemlékezetesebb pillanata mégsem egy váltáshoz kapcsolódik, hanem amikor a kezdeti félénksége után felismeri, hogy immár nem a nála jóval kifinomultabb, zsidó Mieze (Hegyi Barbara) a ház úrnője, hanem ő. Mieze még valóban műveltebbnek tűnik a ház későbbi tulajdonosainál, baljós zongorajátéka ott kísért az előadás egésze alatt. Ám láthatjuk, hogy a műveltség mindig a hatalmon levők privilégiuma és egyben önigazolása – ezzel is bizonyíthatják, hogy nem véletlenül övék a ház, ha egyszer többet tudnak, és persze többet dolgoztak, mint más.

Miközben számtalan titokra fény derül, az előadás sejteti, hogy itt még további borzalmak rejtőznek, melyekkel már nem lehet szembenézni. Mayenburg, ahogy írtam, a mának szól. Tudjuk: házunk van a hajléktalannal szemben, mert megdolgoztunk érte a munkánkkal. Jól élünk a menekülttel szemben, mert európaiak vagyunk. Nem zsigerelnek ki minket az állatokkal szemben, mert emberek vagyunk. Ezek a mesék mindaddig megvédenek minket, amíg el nem kezdjük firtatni, hogy tulajdonképpen mit is jelent a munka, az európaiság vagy éppen az emberség.

Marius von Mayenburg: A kő

Játsszák: Nagy-Kálózy Eszter, Telekes Péter, Szilágyi Csenge, Antóci Dorottya, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde.

Díszlettervező: Martin Chocholoušek. Jelmeztervező: Katerina Stefkova. A jelmeztervező munkatársa: Korpič Gertrud. Dramaturg: Kovács Krisztina. Zeneszerző: Václav Havelka. Világítás: Hlinka Móni. Súgó: Ádám Dorottya. Ügyelő: Kormányosi Miklós. A rendező munkatársa: Efstratiadu Zoé, Szabó G. László. Rendező: Michal Dočekal.

Pesti Színház, 2021. szeptember 19.